Első fejezet

SZIASZTOK,

Sziasztok! Köszönjük szépen a feliratkozók bizalmát, a kommentelők fáradtságát és biztatását, és a sok pipát. Sokat jelentenek nekünk!

Ha van véleményed, továbbra se félj megosztani velünk!

Lili&Fruzsi

ELSŐ FEJEZET

Az előttem baktató szatírt követve lefordultam a főútról egy elhagyatott, poros földútra, aminek bejáratát már régen benőtte a gaz. A pólóm ujját ki is szakította egy barátságtalan fenyőág.

Egy szűk, és sötét ösvény után kiértünk egy tágasabb mezőre, göröngyös talajjal, erdővel szegélyezve. Néhány nagyobb fűcsomót és bokrot kerülgetve kellett követnem Grovert, aki látszólag már ezerszer megtette ezt az utat. Egyenesen a tőlünk úgy két mérföldnyire lévő hatalmas fenyőfa felé mentünk hegynek felfelé. A fenyőre egy majd öt méteres, békésen szunyókáló sárkány tekeredett. Mikor észrevett bennünket, szinte jóváhagyóan biccentett egyet, mire az eddig nagyban magyarázó fiú előttem hangosan és boldogan kezdett kiáltozni és integetni a Péleusznak keresztelt sárkány felé.

Egész világos volt a mezőn, bár a fű még így is kissé sárga és satnya volt, mintha már régen elkezdődött volna az ősz, pedig még csak augusztus vége volt. A lágyan fújó szellő ennek ellenére is kissé hűvös és barátságtalan volt, mintha valami rossz előjeleként érkezett volna. A madarak sem csiripeltek, így gondoltam talán vihar közeledett.

Hatalmas zaj támadt valahol az erdő mélyén, ágak recsegtek és ropogtak, mintha fák dőltek volna ki. A zaj egyre erősödött, percről percre hangosabb lett, mintha közeledett volna felénk, amitől a félelem jeges késként hasított belém. Már láttam a fakaput, ami a sokat emlegetett tábor bejáratát jelezte, és bár se kerítést, se védőfalat nem láttam, csak magát a kaput, már éreztem a siker ízét. Grover azt mondta, az út talán veszélyes és nem túl rózsás végkimenetelű lesz, de egészen eddig teljesen nyugodtan caplattunk el Long Island elhagyatott részére, az erdő mélyére.

Rettegve, kissé remegő térdekkel fürkésztem az erdőt a zaj forrását kutatva, és közelebb húzódtam a szintén kikészült idegekkel toporgó kecskéhez, akinek kecskelábai látványát még mindig nem tudta megszokni, és együtt vártuk, mi tör ki a fák falán túlról a mezőre.

Ösztönös sikoly hagyta el a torkom, mikor egy hatalmas disznó ugrott elő az egyik bokor mögül. Az elképzelés is abszurdnak tűnt, hogy ekkora állat létezzen, és ráadásul minden erejével felénk robogott, eltarolva mindent, ami az útjába került.

Mindig úgy képzeltem, hogy mikor az embernek az életéért kell futnia, akkor teljes erejéből rohan, adrenalin hajtotta léptei pedig egészen addig nem lassulnak, míg biztonságot nem talál valahol. Abban a percben nagyon reménykedtem, hogy igazam volt, mivel a hatalmas vadkan egyenesen felém vágtatott.

Nem volt időm megnézni, elég volt látnom cserzett és sokat használt agyarait, véreres, tébolyodott tekintetét, melyben mintha a pokol tüze égett volna, és azonnal a tábor bejárata felé vetettem magam. Grover hangos és ijedt mekegéssel követte példámat, de a földben valahol egy bozótos gödörbe csúszott a patája. Még én is hallottam a térde reccsenését, fájdalmas grimasszal az arcomon fordultam meg. Vetettem rá egy pillantást, majd az őrült óriásra is. Már veszélyesen közel volt, de ennek ellenére gondolkodás nélkül, zihálva vetettem magam a földre, Grover mellé, majd kiszabadítva a patáját talpra állítottam, és habár képtelen volt terhelni a jobb lábát, egész gyorsan haladtunk.

A fiatal, de kétségbeesett szatír a földet pásztázta újabb buktatókat keresve, míg én próbáltam elvonszolni a célig, hogy segítséget szerezhessek, de nem voltunk elég gyorsak, és a vadkan felöklelt.

Az agyara a hasamba mélyedt, de szerencsémre nem sértett fel; azonban a fa, aminek a törzséhez csapódtam annál inkább. Erősen bevágtam a fejem, a látásom pár pillanatig homályos volt. Úgy éreztem, mintha baltával hasogatták volna, és a nyakamtól egy pengével akarták volna elválasztani a fejem, a hátam sajgásáról nem is beszélve. De ahogy kitisztult előttem a kép, megláttam a félig kecske fiút, ahogy rémülten kúszik hátra, próbálva menekülni a hatalmas vadkan harapásától és kitérni a patái elől. A lába miatt viszont nem tudott rendesen mozogni.

Valahogy segítenem kellett rajta, ha már minden dolgát hátrahagyva eljött velem New Yorkba, hogy elhozzon a táborba. Pedig előre jajgatott, hogy mennyi szörny támad majd ránk, és könyörgött az isteneknek, hogy egyben érjünk át a kapun. Egészen idáig nem is történt semmi baj, hála a nyakamban lévő apró érmének, melyet születésemkor kaptam az anyámtól, és melyet sosem szabadott levennem.

Mielőtt odébb szaladhattam volna, ahogy terveztem, hogy a lény figyelmét magamra terelve egérutat adjak Grovernek, a sárkány, amely az eddig teljesen nyugodt tisztást és a tábor bejáratát őrizte, most kitárt szárnyakkal fölénk repült, majd alacsonyan szállva konkrétan belerúgott a szörnybe, ami még jobban feldühödött.

A hátára érkezett, miután legalább három fát elsodort a túloldalon. Mire felmarkoltam pár nagyobb követ, és megközelítettem a disznót, az kisebb nehézséget árán végre talpra állt, és dühösen fújtatott a sárkány felé, ami azonban hülye lett volna a közelébe menni; megvárta, míg újra biztonságosan támadhatja.

Egy fa mögött bújva vártam, hogy a hatalmas rémálom ne a sárkánnyal foglalkozzon, miközben Grover a tábor felé húzta magát, de túl messze volt még a cél. A szörny ismét őt vette célba.

- Hé, te undorító zsírgolyó! – üvöltöttem rá, majd hozzávágtam egy ökölnyi követ. Egyenesen fejbe találtam, és sikerült felbőszítenem vele: eszeveszett kaparásba kezdett, majd felém rohant. Rádobtam még pár követ, hátha eltalálom a szemét, de nem jártam sikerrel, aztán jobbnak láttam, ha menekülőre fogom a dolgot. Elővéve a legjobb formám elkezdtem rohanni, egyenesen az erdő felé, hátha a fák döntögetése vesz egy kicsit ez erejéből, vagy legalább lelassítja, de ezzel sem jártam jobban. Viszont mázlimra Péleusz felkapta, még mielőtt elérte volna az erdőt, és távolabb vitte; be a rengeteg közepe felé, de sajna ő sem bírta sokáig. A termetes disznó kicsúszott a karmai közül, és vijjogva a földre zuhant, hangos puffanás és csatazaj kíséretében. Reméltem, hogy Grover elérte a tábort.

Fáradtan lihegve, fájó bokával botladoztam ki a mezőre, ahová a hosszú, vöröses színben játszó, meglepően barátságos sárkány éppen akkor tért vissza, de nem telepedett a fájára, és aludt vissza, hanem szemmel tartotta a rengeteget – nem is ok nélkül.

Alig értem el a mező felét, mikor a vadkan hangos csörtetéssel ismét megjelent, és bár az oldalán vérzett, és a szőre összetapadt saját fekete, undorító vérétől, úgy tűnt, nem adja fel a harcot.

Már éppen futni kezdtem, mikor a lábaim összegabalyodtak, én pedig elhasaltam a földön. A kiszáradt fű, a száraz föld, gallyak sokasága és kavicsok szúrtak, ledörzsölték a bőröm, vagy épp egyszerűen átszúrták azt; ezer sebből véreztem, mind egyenként égő apró kis tűzként fájt, de a csontjaim, izmaim és a bokám sokkal jobban fájt.

Mindez nem igazán érdekelt: a félelem elemi erővel söpört végig rajtam, a szívem a torkomban dobogott. A gyomrom egészen picire ugrott össze, a vérem a fülemben dobogott, mintha ezer és ezer kicsi katona masírozott volna a fejemben teljesen egyszerre.

Megpróbáltam felállni, de minden ízemben remegtem, ami jelentősen megnehezítette a feladatot.

Péleusz újabb támadásra készült, és körözve fölöttünk egyet hátulról szándékozott lecsapni. Úgy tűnt, a vadkan nem az eszéről volt híres.

Azonban nem csak a sárkány emelkedett fölénk, hanem egy sokkal kisebb, kecsesebb, azonban tömzsibb árnyék is megjelent a mezőn, majd mielőtt felnézhettem volna rá, egy kard hullott elém. Gondolkodás nélkül ragadtam meg, majd a Péleusszal küzdő vadkan felé fordultam, és ösztönösen, szinte öntudatomon kívül az oldalába szúrtam a kardot, éppen, mielőtt az ráharaphatott volna a sárkány lábára. A fölöttünk lebegő tüzes torkú barátom még megpróbált odakapni, és kikaparni a disznó szemét, de az már hamarabb aranyosan fénylő porrá vált, melyet Péleusz szárnycsapásainak szele hamar odébb kavart.

Értetlenül és döbbenten meredtem a pontra, ahol korábban a szörny állt, és nem akartam elhinni, hogy csak így eltűnt, majd a kezemben tartott kardra meredtem. A markolata bronzbarna volt, de szépen fénylett, szinte láttam magam benne. Egy bagoly dombornyomatát véltem felfedezni rajta, épp olyan volt, mint a nyakláncomon lévő. Maga a penge hosszú, erős és fényes. Visszaemlékeztem, milyen könnyedén hatolt a disznóba, és közben figyeltem, ahogy a sárkány letelepszik mellém a fűre. Mintha az állatnak nem lettek volna csontjai, csupán egy kocsonyás masszába szúrtam volna kétélű késemet.

Kiszúrtam egy apró, szép, görög betűkkel vésett feliratot a penge tövénél, közvetlenül a markolat fölött. Pólemos, azaz Háború. A görög ábrákat az agyam lényegesen könnyebben dolgozta fel, mint az egyszerű latinbetűket, amikkel egész életemben küzdöttem.

- Aletha! – kiáltotta egy ismerős hang a mező végéből. Grover a porban fekve meredt rám, arra várt, hogy menjek. – Gyere, mielőtt még valami megtalál!

Vetettem egy pillantást az engem vizslató hatalmas tűzköpő aranysárga szemeibe, majd elindultam a faboltív felé, melynek tetején szintén görögül, a Félvér Tábor felirat állt. Péleusz közvetlenül mellettem baktatott, pikkelyes orrát szinte a kezem alá dugta. Égett fa szaga volt, és mintha egy jókora kígyót babusgattam volna, de azért hálásan megsimogattam. Elkísért a tábor bejáratáig, majd visszakuporodott a fenyőfa törzsére, ahol akkor szunyókált, mikor megérkeztünk.

- Úgy látom, kedvel – szólalt meg Grover, mikor odaérve hozzá megpróbáltam talpra állítani.

Átvetettem Grover karját a nyakamon, és hagyva, hogy majdnem a teljes testsúlyát rám helyezze, elindultunk dombon lefelé, egy kitaposott úton.

- Szóval Athéné lánya vagy – szólalt meg Grover, és valami olyan ült a szemében, amit nem tudtam behatárolni. Büszke, vagy talán nosztalgikus jókedv, annak ellenére is, hogy az előbb majdnem eltaposta egy kamionnyi disznó.

- Igen. De azt hittem, tudod – néztem rá zavartan, fájdalomtól eltorzuló vonásokkal fáradtan, koszosan, izzadtan.

- Nem. Csak a bagolyból jöttem rá, amelyik a kardot hozta. Igazán szép példány volt – jegyezte meg szinte elámulva.

- Szóval bagoly hozta.

- Persze! Mi más hozta volna? – nézett rám, majd fájdalmában felkiáltott, és még inkább rám terhelte magát. A fáradtságtól egyébként is rogyadozó térdeim összecsuklottak alattam, de félútról visszatérve ismét kiegyenesedtem.

Leértünk az ösvény aljára, és kiléptünk egy hatalmas lucfenyő takarásából, aminek Grover úgy köszönt, mintha régi jó barátjával futott volna össze. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon a sérüléstől felment-e a láza, vagy neki felmehet-e egyáltalán.

Körbenéztem; egy kavicsos, gyönyörű ösvényre értünk, amit gondosan kezelt, zöld gyep szegélyezett, magas, egészséges fákkal és bokrokkal. Messze a domboldalban epermezőket szúrtam ki, meg aztán ott volt a long islandi öböl sós vize, ahonnan a gyenge szellő hozott kellemesen hűvös harmatot, és valahol a fák között egy másik víz is meg-meg csillant. Kiszúrtam egy arénát is, ahol csapatok küzdöttek kardokkal, és tőrökkel, mégis hangos kacaj töltötte be a levegőt. Meg persze a fém csattanása a fémhez.

Egy futópálya körbeölelt egy edzőteret, ahol erőnléti edzést tartottak.

Előrébb bicegtünk, és a balomon húzódó tujasor mögött megpillantottam egy robosztus faépületet, hatalmas, nyitott ablakokkal. Fájdalmas nyögések és szisszenések ütötték meg a fülem, valamint néhány gyógyszer ismerős kórház szaga.

Még mielőtt Grover kiejthette volna a gyengélkedő szót, összeszedve minden erőmet elindultam a bejárat felé, és segítségért kiáltottam. Reméltem, hogy odabent valaki meghall.

- Tarts ki, Grover – paskoltam meg a fiú karját, és ledobtam a kardom a fűbe, mielőtt megsértettem volna vele valamelyikünket.

Úgy éreztem, mintha a vérem szépen lassan savvá változott volna, és belülről próbált volna felemészteni. Már nem is tudom mi tartott talpon. Talán a tudat, hogy a kecskefiúnak segítség kellett, vagy talán a sokk és döbbenet nem hagyott összerogyni. Az agyamnak túl sok mindent kellett feldolgoznia ahhoz, hogy alvásra legyen ideje.

Egy magas, izmos férfi jelent meg az ajtóban, aggódó arckifejezéssel szaladt hozzánk, és azonnal levette a vállamról a fiú terhét. Zöld szemei kíváncsian méregettek, nem tudta, hova tegyen, de úgy tűnt, jó pontot szereztem nála azzal, hogy segítettem Groveren.

Ahogy leemelték rólam, majdnem elrepültem, szinte szó szerint a föld fölé emelkedtem.

- Mi történt veletek? – kérdezte őszinte aggodalommal mély hangjában. – És személyedben kit üdvözölhetek? – kíváncsiskodott, miközben a fejével az épület felé biccentve invitált beljebb. Felemeltem a kardom, és lefelé fordított pengével követtem. A lépteim bizonytalanok voltak, minden lépésnél úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetek.

Napok óta úton voltunk. Kansastől egészen New Yorkig jöttünk, majd ki Long Islandre, aztán az a rohadt malac is a nyakunkat akarta. Nem voltam túl jó passzban, és nem akartam találkozni egy tükörrel. De biztos, hogy jól tettem, hogy eljöttem otthonról, semmiképp nem mentem volna vissza. Az egész életemet azzal a tudattal és titokkal töltöttem, hogy az anyám egy valóságos legenda. Sosem találkoztam vele, csupán a nyakláncomban őriztem az emlékét, és habár korábban egyetlen gonosz nem evilági teremtmény sem járt a környékemen, tudtam, hogy előbb vagy utóbb rám találnak. Itt nagyobb biztonságban tudtam magam, és egy kicsit mérges is voltam az apámra, amiért két mitológiai mese közt nem ért rá elmondani, hogy a hozzám hasonlóak mind egy táborban gyülekezve képzik magukat.

- Megtámadott e-e-e… mek-mek. Egy… Egy mítikus mi a toszom! – Grover mérges és fáradt fújtatása rázott vissza a jelenbe, ahol dacolva húzta össze a szemöldökét, és rám meredt. Barna szemeivel szó nélkül kért segítséget.

- Egy hatalmas vadkan. Ilyen, izé, hatalmas, ijesztő agyarakkal – feleltem, egyenesen a férfi szemébe nézve, majd körbenéztem a szobában, ahová vezetett.

Egy hatalmas csarnokban voltunk. Rengeteg ágy sorakozott a falak mentén, mindegyik fehér ágyneművel letakarva. Nem voltak bent sokan; Groveren kívül csak négy sérültet kellett ellátnia a világos ruhában fel s alá rohangáló félvéreknek. Halandó és ókori görög gyógyszerek egyaránt voltak, mert a fertőtlenítő szaga belengte a szobát, azonban társult mellé valami egészen különleges, behatárolhatatlan illat is, amitől a gyomrom elégedetlenül felmordult.

- Az! A kalüdóni vadkan! Hogy én hogy utálom azokat a dögök… Áu! – kiáltott fel fájdalmasan, miközben egy fiatal, alig huszonéves fiú megnyomkodta a lábát.

A férfi, akinek a neve még mindig titok volt, rám emelte a tekintetét, amelyben ismét csak aggodalmat láttam. Gyengéden egy ágy felé terelt. A karjára egy tőrt csatolt, oldalán kard lógott, egyébként egyszerű fekete pólót és terepszínű nadrágot viselt bakanccsal, a jó idő ellenére is.

- Aktaión vagyok – mutatkozott be. Hatalmas tenyerében szinte elveszett az én apró kezem, mikor kezet ráztunk.

- Aletha – feleltem, majd felültem az ágyra a hangosan mekegő Groverrel szemben.

- Elkérhetem a kardod, Aletha? – nyúlt óvatosan a fegyveremért Aktaión, és közben úgy nézett rám, mintha egy közveszélyes őrült lennék, akitől szép szóval próbálja elkérni a pisztolyát. – Letisztítom. Addig te pihenj, nyilván hosszú út áll mögötted. Fáradtnak tűnsz és meg is sebesültél.

Szó nélkül bólintottam. Lassan leoldottam a görcsösen kapaszkodó ujjaim a kardom markolatáról, majd az oldalamra helyezkedve letettem a fejem a párnára, és szinte azonnal álomba merültem.