Kilencedik fejezet

SZIASZTOK,

szeretnénk elnézést kérni a késésért, de zsúfolt volt a múlt hét, egyszerűen nem volt időnk befejezni se. Viszont most itt van, ahogy lassan a karácsony is, így a "kellemes olvasást!"-hoz még hozzácsapnék egy "nagyon boldog karácsonyt!" is:)

Fruzsi és Lili

KILENCEDIK FEJEZET

- Szóval Ti lennétek azok, akiket az én drága barátosném kiszemelt a feladatra, heh? – vigyorgott Apollón, mikor beértünk az összezúzott hotelbe. A lámpák fele már égett, a felkelő nap fénye halványan besütött az ablakon, kellemetlen és barátságtalanul idegen hellyé varázsolva az egyébként szimpatikus és aranyos szállodát. Ettől a hideg futkosott a hátamon és ideges görcsbe rándult a gyomrom. El akartam rohanni, világgá menni, elbújni az apám mögött, vagy talán az anyám oltalmát keresni, de semmiképp nem akartam a múzsák és egy istenség társaságát élvezni.

- Akkor meg tudja mondani, hogyan értette a Delphi szelleme azt, amit mondott? – kérdezte Nick a lehető legtisztelettudóbb hangján. Belekaroltam, egymást támogattuk. Ott vibrált köztünk a feszültség és az aggodalom. Nick aranyos, kissé naiv és bohókás fiú volt, és az elmúlt éjszaka eseményei fényében megkérdőjeleződött benne a fél élete, minden, amit eddig tudott, ahogy bennem is. Ezért esett jól, hogy támogatott, és neki az, hogy támogattam; nem csak a sebeinket kíméltük, de magunkat is.

- Meg tudnám, ha akarnám, de nem tehetem – tárta szét a karját Apollón. Volt valami a kisugárzásában, amitől szinte vibrált az arrogancia, ugyanakkor valamiért mégis szimpatikus volt. Szabályos arcélek, gyönyörű szemek, modellhez illő külcsín, és napjaink fiataljaihoz illő ruhák. Apollón nem az a tipikus fehércsuhás, bronzkiegészítős, sarus görög isten volt. – A jóslás nem így működik, és ne is kérdezz semmit, nem árulom el – emelte fel a karját.

Sebastian sóhajtott, majd látványosan az égre emelte a szemét. Némán, tátogva káromkodott, és néhány ógörög szót elcsíptem belőle, ezért a könyökömet a bordái közé ékelve próbáltam nyugvásra kényszeríteni.

Villámokat szóró tekintettel nézett rám, és fújtatva fonta keresztbe a karját, majd a körülöttünk lebzselő múzsákra nézett.

Apollón elkapta a tekintetét, és egy hirtelen sóhaj után magyarázkodni kezdett.

- Ami az én kis lánykáimat illeti, ne rájuk legyetek mérgesek. Amikor van egy kis időm időnként beugrom értük, és amint szóba került, hogy itt vagytok, azonnal jöttünk is vissza… Bár még így is elkéstünk – nézett körbe a romba dőlt szállodában. – Komolyan össze kellett törni mindent? – fintorgott ránk, miközben ment egy kisebb kört, és mindent alaposan szemügyre vett. Például az étkészlet pusztulását, amit az asztali táncommal okoztam.

- Az oké, hogy neked a seggedből süt a nap, de akad a szobában olyan, akire ez nem igaz – jegyezte meg dühödten Sebastian. Annyira szorította az öklét, hogy a mellkasa előtt összefont karja szinte szétdurrant.

- Ahogy a kedvesség sem – tettem hozzá, hogy oldjam a feszültséget.

- De rám igen! – ugrott egyet Nick, mire a tenyerembe temettem az arcom.

A térdemre támaszkodva ültem Sebastian és Nick között, fáradtan, csapzottan és izzadtságtól tapadósan, büdösen. Rossz volt a közérzetem, bármit megadtam volna egy zuhanyért, vagy tiszta és biztonságos ágyért.

- Aletha, úgy látom rád abszolút igaz a mondás – jelent meg Apollón újra az ebédlőben.

- Mármint? – néztem fel rá, és egyszerűen képtelen voltam őt istenként látni. Egy egyszerű, újgazdag ficsúrnak tűnt.

- Kicsi a bors, de vannak barátai – nevetgélt a saját viccén Apollón, majd helyet foglalt velem szemben, egy széken, aminek a háttámlájának fele letört.

- Oh, az istenekre – morgott Sebastian, és felpattant, hogy a szinte csoda folytán egyben maradt automatából szerezzen magának innivalót.

- Köszönöm, barátom! – vigyorgott rá Apollón, és úgy tűnt, tényleg nem értette, Sebastian miért mondta azt, amit. – Na gyere Nick, hadd nézzem meg a sebeid – ült oda mellénk, én pedig fél szemmel figyeltem, ahogy a gyógyítás isteneként ellátja Nick bokáját, és a különböző sérüléseit. A lábán, a karján, arcán. Mindenhol.

- Emlékszem ám, mikor születtél – szólalt meg hirtelen Apollón.

- Hát… Én nem – jegyezte meg Nick, rendkívül bölcsen. Ez a végtelen, gyermeki ártatlanság elképesztően aranyos volt, és meglepő módon egyáltalán nem idegesített. Egyszerűen csak olyan volt, mintha az öcsémet cipeltem volna keresztül az országon, holott csak pár hete ismertem.

- Meg is lennék lepve – kuncogott fel, miközben sorra tüntette el Nick sebeit, mi pedig csak ámultunk és bámultunk. Sebastian az ajtófélfának dőlve, karba font kézzel nézett minket, és Apollón egyáltalán nem volt az ínyére. – Hermész kuzinom odavolt a boldogságtól. Nagyon szerette ám anyádat, és az egekig magasztalt, amikor megszülettél, hogy mennyire aranyos és imádnivaló vagy. Rendkívül sajnálta, hogy nem tölthette veled minden idejét.

- És ezt azzal fejezte ki, hogy összejött Ellen McMoran anyjával, aki alig egy hónappal utánam született? – kérdezett vissza Nick, tőle ritkán hallott szarkasztikus felhanggal, és látni véltem, ahogy Sebastian büszkén kihúzza magát.

- Azt mondtam, hogy büszke volt, nem azt, hogy megváltozott.

- Az istenek seggfejek – morogta Sebastian. – Ezt jegyezd meg Nick.

Némi kínos csend után Apollón ismét rázendített, úgy tűnt, nem nagyon bírja csendben. Közben pedig a múzsák közül néhányan körülöttünk sertepertéltek, a hotel romjait próbálták összeszedni.

- Aletha, neked az apád katonaorvos, igaz? – kérdezte ravasz mosollyal, és hirtelen már arról beszélgettünk, hogy milyen erek futottak azoknál a sebeknél, amiket éppen kezelt, bár még engem se kötött le túlzottan a beszélgetés. Csak élveztem azt a bizsergető, kellemesen forró érzést, amit akkor éreztem, mikor Apollón a vállamat masszírozva tüntette el a sérülésem.

- Okos, akár az anyja – jegyezte meg Apollón elismerő pillantással. – Bár, ez alapján a csinos pofi alapján először azt hittem, Aphrodité az anyád – kacsintott rám. – Csodálkoztam is, hogy mit keresel egy küldetésen.

- Oh, köszönöm – hajtottam le a fejem elpirulva, hagyva, hogy a hajam az arcom elé hulljon. Közben felálltunk, és a múzsák által elénk rakott táskáinkat a vállunkra véve elindultunk kifelé, és Apollón kocsija felé indultunk, mert idő közben felajánlotta, hogy elvisz a partig, ahonnan eljuthatunk Poszeidónhoz.

- Pironkodás helyett szedd azokat a formás lábaidat Aletha drágám. Épp elég időt vesztegettünk már el ezen a lepratelepen, és hagy ne emlékeztesselek, hogy én el akartam húzni a csíkot már a legelején – nézett rám. És ha szemmel ölni lehetne, már halott volnék.

- Úgy tűnik, valaki féltékeny – kacsintgatott huncutul Apollón, gyengéden megbökve az oldalam.

Az utcán már most sokan voltak, de feleannyian sem, mint délután voltak; a nap egyre feljebb kúszott, kávéillat töltötte meg az utcát, és egyre több autó húzott el mellettünk. Kellemes reggel lett volna, ha nem lettem volna olyan végtelenül fáradt, és ne ilyen borzasztó éjszaka után lettem volna túl.

Az egyetlen jó dolog, amire gondolni tudtam az volt, hogy Apollón minden fájdalmamat eltűntette, nem véreztem sehol, nem sajgott a vállam vagy a lábam.

- Úgy látszik, valaki nagyon szeretne egy villanyoszlopot az isteni valagába. – Hiába próbáltam csitítani a mérgelődő Sebastiant, nem értett sem a halk pisszegésből, sem abból, mikor a karjára tettem a kezem. Éppen rá akartam szólni, mikor Nick elénk ugrott, és kimondta a kérdést, amiről sose hittem, hogy valaha válaszolnom kell majd rá.

- Szerintetek befér egy ember szájába egy egész alma?

Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, csupán néztem Nicket, az ártatlan kifejezést az arcán, a kíváncsian fürkésző barna szemeket, és azon gondolkodtam, mennyire gondolta ezt komolyan. És látszólag teljesen komolyan vette.

- Ja, gondolom…

- Attól függ mekkora – vontam vállat.

- Kipróbálom! – jelentette ki Nick, azzal elrohant, feltehetőleg, hogy szerezzen egy almát, bár nem a legjobbkor jött rá a felfedezés vágya, mert alig fél percen belül megálltunk Apollón autója előtt.

Egy aranyosan kipofozott, kilenc-tíz személyes kisbusznál álltunk meg, ami az út mentén parkolt, parkolócetli nélkül, persze. Apollón előkapart a farmere zsebéből egy kulcsot, és ahogy megnyomott egy gombot, a jármű pedig felvillant, és egy pillanatra fájdalmasan kaptam a szememhez, az autó felé se tudtam nézni. Mikor visszafordultam, a kisbusz helyén egy széles, gyönyörű, fehér BMW állt, elképesztő, fekete bőrülésekkel, és elég férőhellyel négy ember számára.

- Gyerünk haver, el kell ismerned, ez azért nem semmi – bökdöste meg Apollón Sebastiant, aki elképedve bámulta a gyönyörű járgányt. Egy pillanatra átfutott az agyamon az a nevetséges kép, hogy egy másik életben Apollón talán Sebastian kegyeiért küzdött volna a gimiben, és mindent megadott volna a srác figyelméért, hogy jóban lehessen vele, Sebastian pedig talán úgy csinálna, mint akit nem érdekel semmi maga körül – mint ahogy tette ezt eddig is. És flegmán, talán lekezelően tudomást sem venne Apollónról, mégis maga mellett tartaná, mint egy kolonc kisöcsikét.

- Sebast…

- Aletha drága, megtennéd, hogy nem akarsz mindenáron megbékíteni mindennel?

- Egyszer agyvérzést fogsz kapni – jegyeztem meg, majd beszálltam az autóba, középre, Sebastian viszont addig nem volt hajlandó beülni, amíg elő nem kerítette Nicket, és be nem ültette a másik oldalamra.

- Ha a házaspár mindkét tagja megvan, meg még a gyerek is előkerült, akkor induljon a buli – bőgette fel a motort Apollón, majd a gázra taposva száguldani kezdett New York utcáin. Úgy, mintha senki nem láthatott volna minket.

A kis megjegyzését figyelmen kívül hagyva dőltem hátra, és kicsit átadtam magam a kellemes melegnek és kényelemnek. A lábam között ott volt a táskám, beleállt a hátamba az egyik övcsat, de Nick vállára dőlve hirtelen eltűntek a fájdalmak és gondok, csak a békés, álmatlan álom hívó szava maradt, és az örvény, ami perceken belül magába szippantott.

Úgy tűnt, mintha csak pár másodpercig hunytam volna, pedig negyed órára, húsz percre biztosan elaludtam. Nick magához karolva, az ajtónak dőlve szuszogott alattam, míg Sebastian duzzogva bámult ki az ablakon. Csendben néztem el mellette, igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet, hogy kimaradjak az esetleges kinek-a-lova-nagyobb meccsekből.

- És mégis mi a francért segítesz te nekünk? – kérdezte Sebastian hirtelen, és bár futó pillantást vetett rám és észrevette, hogy felkeltem, nem szándékozott hozzám szólni.

- Hesztia néném jelenti az otthont, nem csak nekünk, de mindenkinek. Amíg ő haza nem tér, mi sem lelhetünk otthonra, arról nem is beszélve, hogy aggódom érte. Fogalmam sincs, merre lehet, és ez rettenetesen idegesít – ismerte el halk, őszinte hangon Apollón, és fura volt ilyen veséig hatolóan komolynak látni egy ilyen fiatal testbe bújt, szeleburdi istent.

- És hogy is volt ez a magára hagyjuk a kiskorú felmentőcsapatot dolgot? – kérdezősködött tovább Sebastian, és egy percre úgy tűnt, engem már nem is hibáztatott az éjszakáért, inkább Apollónt okolta, aki konkrétan ellopta mellőlünk a múzsákat, és ennek hála majdnem kinyírtak mindannyiunkat.

- Fogalmam sem volt, hogy a szállodában vagytok – ismételte Apollón. – A múzsáim pedig elfelejtették ezt közölni velem, amint meghallottam, hogy ott vagytok, mentünk is vissza. Apóphisz pedig minden alkalommal új arcot ölt, nem ismerhették fel.

- Az én fülemet az ütötte meg – szólaltam meg rekedten, halkan, de kíváncsian -, mikor a görögök és egyiptomiak közötti „szöges ellentétről” beszélt.

- A közemberek által mitológiai alakokként tituláltak egyikeként biztos állíthatom, hogy római, germán, egyiptomi és egyéb szomszédaink utálatos egy népség, mindenki utál mindenkit. Rengeteg félvér halt már meg a másik táborral folytatott harcban, nem csak tőlünk, tőlük is. Értelmetlen harc ez, de nincs mit tenni, senki nem tudja elviselni a többieket – magyarázta Apollón, és a hangjában lehetett érezni valami elrejtett indulatot.

- Rómeó és Júlia szagot érzek… - suttogtam Sebastiannak, egészen közel hajolva a füléhez. Automatikusan lejjebb eresztette a fejét, majd egy halk kuncogás után, mikor Apollón leállította az autót, felnézett.

A nap fényesen ragyogott, a tenger csendes morajlással mosta a fehér homokos tengerpartot, az emberek napernyők alatt heverésztek, strandlabdákkal játszottak, vagy a gyerekeikkel kergetőztek. Egyszerű nap volt ez számukra, és hirtelen tramplinak és alulöltözöttnek éreztem magam, ahogy ott álltunk a part szélén, egy fa árnyékában.

Nick álmosan ásítva dörzsölte az arcát, a hátizsákjával a vállán, Sebastian elszántan nézte a tengert, míg mögöttünk felbőgött egy sportkocsi motorja.

- Na, gyerekek… Senki ne erőszakoljon meg senkit, Hesztiát meg szerezzétek vissza – búcsúzott Apollón, kikönyökölve az éppen olasz csodaautó ablakán, letolt napszemüveggel.

- Ennyi? Se puszi, se pá? – Sebastian hangjából sütött a maró gúny, kedvem lett volna elsüllyedni. Egyszerűen nem értettem, miért nem képes egyszer kedvesnek lenni. Vagy normálisnak. Vagy miért nem képes egyszerűen befogni ahelyett, hogy fölöslegesen jártatja a száját?

- Mit vártál, mennyei bronzból készült ajándékok halmazát? – tárta szét a karját Apollón.

- Eónok alatt se tanultad meg az iróniát? – forgatta a szemét Sebastian, majd hátat fordítva elindult egyenesen a víz felé.

Apollón mosolyogva gázt adott, elindult, és egy percen belül már ott sem volt, mintha egy röpke fuvarral elintézhette volna azt, hogy egész éjjel az életünkért harcoltunk.

- Mit gondolsz, milyen lesz lent? – kérdezte Nick, mikor andalgó léptekkel az expedíciónk vezetője után indultunk, és fogalmunk sem volt, mit kellene tennünk.

- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, miközben a tekintetem fáradtan futtattam végig a parton heverésző embereken. – Őszintén nem tudom. Hatalmas kastély, rengeteg hallal, meg sellőkkel, meg mit tudom én mikkel. Mint A kishableányban – kuncogtam, és ledobtam egy szikla mellé a táskám, és fáradtan huppantam a tetejére.

- Reméltem, hogy te is ilyen Disney-hercegnős, musicales, habos-babos cukormáz vagy – vigyorgott Sebastian, és a szarkazmus egy egészen új fajtáját villantotta meg, amit egyszerűen nem tudtam definiálni. Néztem, és csak a vaskos mázat láttam, a széles vigyort, ami elrejtett mindent, amit értelmes ember gondolhatott a helyében.

- Már megint mi bajod van? – kérdeztem siránkozva, szinte eldobva magam. Közben elment mellettünk egy kamasztársaság, egytől egyig újgazdag, bulizós, plázában élős ficsúrok voltak, akik rendszerint focicsapat kapitányok, úszó-csapattagok és pompom lányok voltak a gimiben.

- Csak szeretem, mikor beszélsz, Tia-baba – nyávogta, és szúrós tekintettel válaszolt a kamaszok megvető pillantásaira.

- Tia-baba? Ez új – közölte Nick meglepetten, majd előhalászott egy szendvicset a táskájából, és elkezdte majszolgatni. Nem tűnt ismerősnek, gondoltam a múzsák készítették oda, mikor összeszedték a holmijainkat.

- Engem is meglepett…

- De hát… Ugye mindig is tudtuk, hogy Sebastian furán csajozik – folytatta Nick élcelődve, mire Sebastian játékosan adott neki egy tockost, majd, mint két gyerek, verekedni kezdtek. Nevetve figyeltem őket, és elhelyezkedtem a táskáinkon. Akadt egy kis időnk, és mi kihasználtuk, hogy pihenhessünk egy kicsit. Egy ébren töltött éjszaka sok energiát kivesz az emberből.

- Jó arc ez az Apollón, én azt mondom. – Nick fáradtan sóhajtozva telepedett mellém, mire én úgy bújtam hozzá, mint egy kislány a bátyjához, és jól esett két védő, de nem túlságosan óvó kar között pihenni. Sebastian is falatozott, mellettem ült, a válla majdnem az enyémhez ért.

- Ja. Kellemes, mint egy lőtt seb.

- Lehetnél kedvesebb is – forgattam a szemem, és hirtelen nagyon elegem lett a pofavágásaiból.

- Kedvesebb? – horkant fel. – Érdekes. Mióta a Táborban a nyakamba ugrottál, a szociális képességeimmel kitörölheted a békák seggét – közölte, szúrós szeme szinte lyukat ütött rajtam. Átfutott az agyamon a beszélgetés a hotel pincéjében, amikor Nick még aludt, és Apep épp nem tört az életünkre – akkor valahogy a kemény Árész-maszk ellenére is engedett egy kis betekintést a személyiségébe. Mintha mutatott volna egy titkos hátsóbejáratot a páncéljába, amiről senki más nem tud.

- Akkor gondolom örülhetünk, hogy legalább szobatiszta vagy – kuncogtam, tudván tudva, hogy ezzel még tovább idegelem.

- Ne kóstolgass, asszony!

- Ne hívj így! – sziszegtem vissza.

A part kiürült, süvítő szél fújt, és egy kósza nejlonzacskót sodort a lábamnak. A víz a maga monoton csendjében mosta a partot, mi pedig ott álltunk, és ötletünk sem volt, hogyan folytassuk. Egyszerűen fújjuk meg a sípot?  

- Akkor… lemegyünk? – húzta Nick a száját, kezében forgatva a sípot, amit a Táborban nyomtak a kezünkbe. – Vagy mi? – Az aprószemű lánc, amire a sípot fűzték csendesen siklott az ujjai közt, ahogy a sípot forgatta.

- Ja – veregette hátba Sebastian, bár az ő arca valahogy sokkal lelkesebbnek tűnt, minta barátjáé.

- Valahogy nem sok kedvem van hozzá.

- Részemről én már nagyon kíváncsi vagyok. Azt mondják, Poszeidón a palotáját hatszáz év alatt építette, aztán a nagy csata után kénytelen volt előröl kezdeni az egészet – fecsegte Sebastian. – De ami a legjobban érdekel, az Amphitrité – kacsintgatott.

- Kicsoda?

- Poszeidón felesége. Azt mondják dögös – mélázott el Sebastian, kihívóan vetve rám egy pillantást, majd cinkostársakként mosolygott össze Nickkel, aki röhögve csóválta a fejét. – Ráadásul a víz alatt él.

- Attól, hogy a víz alatt él, még nem lesz dögös – vágott közbe Nick, értetlenül meredve barátjára. – Nézd csak meg a bálnákat, polipokat, vagy a rájákat…

- Jaj, Nick, az istenekre már…

Nyolcadik fejezet

SZIASZTOK,

ismételten szeretnénk megköszönni a kommenteket és pipákat, illetve a szépen, csendben növekvő olvasótáborunkat! Sokat jelent nekünk, hogy értékelitek a munkánkat; látnotok kéne minket, mikor az egyikünk közli a másikkal, hogy új komment vagy feliratkozó van az oldalon. Mint két kisgyerek karácsony reggel, komolyan mondom. Nagyon vicces:D És éppen ezért szeretnék megkérni mindenkit, hogy jelezze valamilyen módon, hogy itt van; aki olvas, de nem iratkozott még fel, az tegye meg, vagy nyomjatok egy pipát, vagy írjatok pár sort. A negatív véleményt is szívesen fogadjuk, ne fogjátok vissza magatokat!

Na de mielőtt átcsapnék egy kommentért könyörgő **ba, most kellemes olvasást kívánok, és utólag is boldog mikulást mindenkinek!

Puszi, Lili és Fruzsi

NYOLCADIK FEJEZET

Az ajtó kirobbant, Nick felkapta a fejét, majd azzal a mozdulattal fel is ugrott, és ijedten kémlelt bele a sötétségbe. Odafordultam, a hideg futkosott a hátamon, és igazság szerint, fogalmam sem volt, mit keressek.

Az ajtón szinte áradt be a vérfagyasztó hideg, és ami még ijesztőbb volt, a sötétség. Mintha légnemű fekete trutymót öntöttek volna be a pincébe az ajtón át.

Sebastian felrántott a vödörről, és maga mögé lökött, egymás mögött álltunk, és félve néztünk farkasszemet az ismeretlen, jéghideg semmivel.

Gonosz kacaj töltötte be a teret, szánkázott végig a gerincemen, és megremegtette a gyomromat.

- Aranyos, hogy így véditek egymást, de hasztalan – hangzott a gonoszkodó suttogás, ami mégis olyan hangos volt, mint egy rockkoncert. Nem hittem, hogy lehetséges, de a sötétből kilépett egy sziluett. Magas volt, magasabb, mint Sebastian. Csapzott hajú, köpcös férfialak volt az, hosszú kabátban, elnyűtt nadrágban.

- Ki a franc vagy te? – kérdezte reszketeg hangon Nick, és úgy hadonászott egy vascsővel, mintha annak az lett volna a helyes használata. Sebastian a Hepest tartotta, az én kezemben az én kardom volt, amit Athénétől kaptam.

- Ugyan fiam, tedd le a Hepest. Nem a te kezedbe való – kerülte el a választ a férfi, és ragadozó fenevadként kezdett körülöttünk körözni, mintha a megfelelő pillanatra várt volna, hogy ránk vethesse magát.

- Fáj, hogy nem a te cimboráidnál van, he? – fröcsögött Sebastian, és a korábbi kedves, bár kissé távolságtartó és fura Sebastian helyére egy olyan lépett, akinek vad tűz égett a szemében, és aki bármit meg tett volna egy jó csatáért. Egy harcos állt előttünk, míg mi Nickkel egyszerűen csak szabadulni akartunk, túlélni, és megvédeni a másik kettőt és magunkat. – Képzeld, megöltük őket. Mindhármat – provokálta tovább Sebastian az idegent. – Bár meg kell hagyni, tökös fickók voltak.

A gond az volt ezzel az egésszel, hogy a fickó egy szempillantás alatt tudott belebújni a sötétbe, és nem csak a mi emberi szemeink elől, hanem ténylegesen, mintha beleolvadt volna a levegőbe, szó szerint szublimált.

Kétségbeesetten kapkodtuk a fejünket, próbáltunk kiszúrni valami gyanús mozzanatot, de csak az üres pincébe bámultunk. Ösztönösen fordultunk egymásnak háttal, hogy fedezzük a másikat, ahogy a Táborban tanították.

- Ilyen gyáva vagy? – ordította bele a semmibe Sebastian, tovább hergelve az ellenfelet.

- Csak fondorlatos, fiam, nem süket – forgatta a szemét a fickó, aki ezúttal velem szemben öltött testet. Közelebb állt, így könnyebben megnézhettem magamnak; mélyen barázdált arc, és a korábban sötét szem most szinte világított. Önelégült mosoly játszott az arcán, mintha előre érezte volna a győzelem édes ízét.

Sebastian áttört közöttünk, és ismét védelmezően nézett szembe az idegennel.

- Ki a franc vagy te?

- Nekem sok nevem van – vont vállat a fickó, olyan mérhetetlen arroganciával, amit kedvem lett volna a kardommal leszedni a képéről. – A görögök Apóphisz néven emlegettek, az egyiptomiak Apep néven… Az embereknek pedig olyan mérhetetlenül fantáziamentes neveken mutatkozom be, mint az… Aaron, Adam, esetleg Anthony.

- Tudom ki vagy – közöltem sokkosan, és a felismerés elemi erővel terített maga alá. Akkor döbbentem rá, hogy hálát adok az isteneknek, amennyiben élve megússzuk ezt az estét. Egy pillanatra lejjebb engedtem a kardom, a félelemtől nem tudtam koncentrálni. Sosem küzdöttem még istennel, nem is állt szándékomban, de úgy tűnt, elkerülhetetlen. Nem úgy tűnt, mint aki életben készül hagyni bennünket.

- Mi? – sipította Nick, Sebastian pedig elkövette azt a hibát, hogy rám vetett egy pillantást. A fickó ezt kihasználva ugrott neki, és ezzel nekünk; mindkettőnket odébb taszított, és a sötét sűrű masszává nőtt körülöttünk. Sem Nick, sem én nem tudtunk mozdulni, tehetetlenül küzdöttünk egy isten minden hatalma ellen. Sebastian pedig egymaga harcolt Apeppel – a sötétség egyiptomi istenével.

Egyszer olvastam róla, akkor sem sokat, de megmaradt bennem a fontos része; az egyiptomiak hite szerint Ré napnyugtakor leszállt az Alvilágba, hogy megküzdjön Apeppel, mint a sötétség megtestesítőjével. A fickó egészen addig hazai pályán mozgott, amíg a Nap fel nem kel, vagy amíg egy lámpát fel nem kapcsolunk. Utóbbira nem sok esélyt láttam, így az előbbi mihamarabbi eljöttében kellett bíznom; egészen addig, míg Sebastian meg nem sebezte Apep nyakát a Hepesszel.

A nagy dulakodásban Sebastian több sebet is kapott, az arcából folyt a vér, de úgy tűnt, bírja még szusszal, mert teljes erejéből kezdte el püfölni a földön fekvő istent, aki elfelejtett ránk figyelni. A mellkasából ömlött a sajátságosan semmilyen vére, és kínjában üvöltött.

Nick Sebastian mellé ugrott, felkapta a Hepest, míg én négykézláb odakúsztam a táskákhoz, és az elsőt, ami a kezem ügyébe akadt, kétségbeesetten kezdtem feltúrni öngyújtóért vagy zseblámpáért imádkozva.

A következő pillanatban sok minden történt egyszerre – Sebastian egyetlen másodpercre abbahagyta az ütlegelést, mély levegőt vett, és hagyta, hogy Nick felemelve a kardot megpróbálja megölni Apepet, habár hiába, képtelen lett volna rá. Az mentett meg minket, hogy alig egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a fickó bevetette volna az erejét, hogy újra a falhoz szegezzen bennünket, felkattintottam a kezembe akadó elemlámpát. A fény betöltötte a pincét, megvilágította az egész mocskos, undorító alagsort, s az ismét véráztatta Sebastiant, Nicket, aki még mindig hüledezve nézett a sötét sarokba menekülő Apepre – vagy inkább annak a helyére.

- Fogd már és fuss! – rántott fel ültemből hirtelen egy erős kéz, majd a karomba nyomva egy rakat holmit lökdösni kezdett a kijárat felé. – Akkora az eszed, mint a Fehér Ház, de azt nem tudod, mikor kell futni – lihegte Sebastian a hátam mögül, és míg előttem Nick sorra kapcsolgatta a lámpákat, addig mögöttem Sebastian sorra döntögette a virágokat, asztalokat és székeket, mindent, ami a keze ügyébe akadt.

Hasztalan.

Lélekszakadva rohantunk fel a lépcsőn, közben olyan görcsösen szorítottam a kezemben lévő szürke elemlámpát, mintha az életem függne tőle. Valójában ez így is volt. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Jeges fuvallat simított végig az arcomon, amitől minden szőrszálam az égnek állt. A lámpa fénye vészesen pislákolni kezdett és mikor felértünk az első emeletre, hirtelen végleg kialudt. Kétségbeesetten kezdtem ütögetni, de mind hiába.

Az első emeleten lévő társalgóban voltunk, ami nagyjából háromszor-négyszer akkora lehetett, mint a szoba, amiben engem elszállásoltak. Nick azonnal rohant, hogy felkapcsolja a helységben lévő összes villanyt. Szerencsére pár pillanattal később, a fejünk fölött lévő hosszú lámpasorok bevilágították a nappali minden egyes zugát, meggátolva ezzel a sötétség bejutását.

Kézfejemmel letöröltem a tarkómról és a homlokomról az izzadságot, majd a két fiúra pillantottam. Nick egy táskát és egy kardot szorongatott a kezében, közben nagyokat fújtatott. Sebastian idegesen tett egy kört a helységben, szinte hallottam, ahogy a fejét töri.

- Mégis ki a franc ez? – fordult hirtelen felém - Beavatnál minket Aletha drága?

Egy pillanatra lemerevedtem, aztán válaszoltam.

- Egy egyiptomi isten.

- Hogy mi a jó büdös…?! – nyilatkozott szolidan Sebastian és mintha rosszul hallotta volna tett két lépést felé, majd alig pár centiről ismét megkérdezte. – Hogy ki?

- A sötétség istene, Apep.

- Hogy tetvedne meg az a rohadék aki ezt ránk szabadította! – szitkozódott tovább Sebastian mérgében.

- Hogy hogy ránk szabadította? Szerinted valaki… felbérelte? – néztem rá döbbenten.

- Szerinted mégis mi dolga lenne a sötétség egyiptomi istenének három szerencsétlen görög félvérrel? – tette fel a logikus kérdést a fiú, mire elgondolkoztam. Igaza volt. Ez nem lehet véletlen.

Pár percig csendben álltunk és egymást bámultuk mind hárman, végül Nick törte meg a csendet.

- Hogy győzzük le?

- Nos, azt beszélik mesterien tudok seggeket rugdosni. Gondoltam most kamatoztathatnám ezt a tudásomat – vigyorodott el Sebastian és minden kétséget kizáróan én is elmosolyodtam volna, ha nem tudtam volna a helyes választ Nick kérdésére.

- Sehogy –mondtam most én. – Nem győzhetjük le. Ez lehetetlen.

- Akkor meghaltunk – tapsolt egyet Nick.

- Na na na, nem kell egyből beszarni – csóválta a fejét Sebastian.

Mióta eljöttem otthonról most először éreztem azt, hogy ez volt életem legnagyobb hibája és hogy soha sem kellett volna Groverral elmennem a táborba. Honvágyam volt. Rettenetesen ki akartam innen jutni és már nem tudtam melyik istennek könyörögni magamban, hogy juttasson ki ebből a rémálomból.

- Ha fel kel a nap, akkor nyert ügyünk van – nyeltem le végül a torkomban lévő hatalmas gombócot és a két fiú felé fordultam.

Megint éreztem a jeges fuvallatot a tarkómon.

- Akkor csak várnunk kell – mondta Nick és mintha egy kis örömöt véltem volna felfedezni a hangjában.

Egy apró reccsenés hallatszott, amire alapesetben fel sem figyeltünk volna, azonban a beálló csendben ez olyan volt, mintha egy falat döntöttek volna le mellettünk. Egy halk üvegtörésre emlékeztető nesz volt ez, amit még csak be sem tudtunk határozni, hogy honnan jött.

Vártunk, de nem történt semmi. Sebastian épp szólásra nyitotta a száját, mikor megismétlődött. De most kicsit hosszabban.

- Mi volt ez? – kérdezte Nick. Sebastian nem válaszolt csak megrázta a fejét jelezvén, hogy fogalma sincs, viszont az arckifejezéséből azt olvastam le, hogy semmi jó.

Következő alkalommal már teljesen kivehető volt az üvegcsörömpölés. Kellett egy pár másodperc, míg felfogtam, hogy a fejünk fölött lévő lámpák égői kezdtek el szétpattanni. Szépen sorban, egymás után.

- Nagyon felbosszantottatok ám – hallottam Apep mély hangját valahonnan, őt viszont nem láttam. – Nem hiába van szöges ellentét az egyiptomi és a görög hősök között. – Ez megütötte ugyan a fülem, de nem volt időm ezen vacakolni, ugyanis a lámpák fogyni kezdtek körülöttünk, míg végül ránk is üvegszilánkok hullottak.

- Ki kell jutnunk! – kiáltotta Sebastian és rohanni kezdett a lépcsők felé. Nickel már majdnem utolértük, amikor a lépcsők előtt megtorpant, ugyanis a felfelé vezető lépcsősor tetején ott állt Apep és jókedvűen ránk vigyorgott. Nem volt más választás le felé kellett tovább menekülnünk. Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Egyszer meg is csúsztam a lépcsők alján, de szerencsére Nick még időben elkapott.

Az egyetlen hely, ahonnan egy halovány kis fény kiszűrődött az az étkező volt, ahol korábban a vacsoránkat fogyasztottuk el a többi vendég társaságában. Berontottunk, de természetesen itt sem volt senki. Az asztalokon még a vacsora maradékai fent voltak, nem pakolták el őket. A helységben egyetlen lámpa égett csak. Még egy perc gondolkodási időnk sem volt, mert Apep máris ott állt az ajtóban, de persze gondosan ügyelt arra, hogy nehogy egy lábbal is kilépjen a félhomályból. Tekintete most inkább volt unott mint dühös és ettől csak még vérfagyasztóbb érzést keltett.

- Ugye tudjátok, hogy ez az egész macska-egér játék fölösleges – mondta nyújtott hangon. – Úgyis meghaltok.

Egyikünk sem szólalt meg. Tekintetem Sebastian és Apep között cikázott, akik egymást méregették, mint két gladiátor.

- Meg kell mondjam, nem is értem, hogy jelentenétek éppen ti veszélyt bárkire? – tette fel a költői kérdést a férfi.

- Ezt meg, hogy érti? – kérdeztem vissza minden bátorságomat összeszedve.

- Maradjunk annyiban kicsi lány, hogy valaki jobb szeretne titeket holtan, mint élve látni – támaszkodott neki hanyagul az ajtófélfának.

- Elég befolyásos valakiről lehet szó, ha a sötétség istenét kérte, a piszkos meló elvégzésére – ráncolta össze a homlokát Sebastian.

- Remélem, nem azt várod tőlem, hogy beavassalak titeket a megbízóm személyazonosságának minden apró-cseprő információjába – folytatta csevegő hangnemben az istenség, de Sebastian továbbra sem tágított.

- Miért akar megöletni minket? Miért pont minket? – kérdezte.

- Én magam is csak annyit tudok, hogy valami olyan dologra készültök ami belerondít a megbízóm tervébe…

- De – folytatta volna Sebastian de Apep csendre intette a kezével.

- Na gyerekek bár be kell valljam van bennetek valami szimpatikus számomra – csapta össze a tenyerét – essünk túl rajta.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, az étkezőben lévő egyetlen lámpa kialudt. Korom sötét volt és az orrunkig sem láttunk. Jelen pillanatban el sem tudtam volna képzelni a feketénél nyugtalanítóbb és kétségbeejtőbb színt. A félelem egy pillanat alatt átvette a testem és az elmém fölött az uralmat. Éreztem, ahogy hideg verejték csurog le a tarkómon, majd az egész gerincemen. Hányingerem lett és a lábaim remegni kezdett. A torkomat a sírás fojtogatta és körmeimmel bele kellett csípnem egy fájdalmasat a combomba, hogy el ne bőgjem magam. Nem itt és nem most. Mondogattam magamban. Soha életemben nem éreztem még ilyen óriási rettegést, ami ott a hatalmába kerített.

Ijedten kaptam a mellettem álló Sebastian keze után és gondolkodás nélkül megfogtam. Sőt, belekapaszkodtam. Ő pedig a másik kezével, egy számomra váratlan, de neki elég ösztönösnek tűnő mozdulattal megragadta a derekamat és amilyen közel csak tudott magához húzott. Fejem a mellkasának ütődött és hallani véltem a szívdobogását. Hihetetlenül gyors volt.

Most is igaznak bizonyult a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó, ugyanis a sötétben legalább Sebastian nem láthatta, hogy majd felrobban a fejem a vörösségtől.

Apep nem támadott.

Gondolom élvezte, hogy mi ott állunk tehetetlenül, vakon és csak arra várunk, hogy lecsapjon.

Sebastian a fülemhez hajolt, éreztem ahogy a lehelete csiklandozza a bőrömet és ha ez egyáltalán lehetséges, a szívem még gyorsabban kezdett kalimpálni.

- Az asztalon – suttogta a fülembe. – Voltak gyertyák.

Nem válaszoltam, csak vártam, hogy fojtassa a mondandóját, de ő helyette elengedte a derekamat, majd egy apró hideg tárgyat csúsztatott a kezembe.

Egy öngyújtó.

- Elterelem a figyelmét. Te pedig megkeresed a gyertyákat – adta ki az utasításokat.

- De ez nem tú… – kezdtem volna ellenkezni.

- Tudom, hogy menni fog Hercegnő. Bízom benned.

Azzal elengedte a kezemet, rám pedig ismét rám tört a pánik.

Ez nem az a fajta sötét volt, amiben ha sokáig állsz, akkor hozzászokik a szemed és pár dolgot felfedezel a félhomályban. Nem. Ez az a fajta sötétség volt, amiben nem tudtad, hogy mikor van nyitva és mikor csukva a szemed.

Fogalmam sem volt hol lehet az asztal. Nagyjából sejtettem, de érdekes mód még abban sem voltam biztos, hogy melyik a bal és melyik a jobb kezem.

Sebastian viszont elindult. Méghozzá egy hangos kiáltás kíséretében. Így nem volt mit tenni, nekem is mennem kellett. Elindultam előre, először lassan kitartott kezekkel, aztán amikor hallottam egy puffanást nem messze tőlem, majd Sebastian nyöszörgését, egyre gyorsabban haladva.

- Sebastian?! – Nick kiáltása volt, valahonnan mögülem jött, majd Apep gurgulázó nevetését hallottam.

Hirtelen neki ütköztem valaminek. Egy szék. Nagy nehézségek árán arrébb toltam, majd végre elértem az asztalt. Előre nyúltam, hátha van olyan szerencsém, hogy egyből megfogok egy gyertyát. De természetesen nem volt. Nem volt sok időm gondolkozni, így kezemben az öngyújtót szorongatva felmásztam az asztalra és négykézláb felfedező útra indultam. Nem kellett sokat kúsznom, hogy sikerüljön beletenyerelnem egy nagy tál behatárolhatatlan trutyiba. Később kiderült, hogy ez a rizs volt. Megint rám tört a rókázhatnék, ahogy a sok számomra ismeretlen ételmaradék között bóklásztam. Poharakat borítottam le és villákba nyúltam bele, de gyertyát azt nem találtam.

Nick felordított fájdalmában. A hangja elég távolinak tűnt. Most én is úgy láttam, hogy a bátorság és az őrültség egy és ugyanaz a dolog, és ez tökéletesen igaz volt a társaimul szegődő két fiúra, akik gondolkodás nélkül rontanak a sötétség istenére úgy, hogy mindeközben semmit sem látnak. Én sose leszek ilyen vakmerő.

- Aletha! – hallottam valahonnan Sebastian sürgető kiáltását. – Húzz bele!

Kapkodva kezdtem leseperni mindent az asztalról, ami nem kellett. Tányérok, pohara és vázák hullottak a földre és hangos csörömpöléssel törtek szanaszét.

Végre a kezembe akadt egy fém gyertyatartó, amiből sikerült kitörnöm egy hosszúkás gyertyát. Sietve próbáltam kitapogatni, hogy hol van a kanóc, amit meggyújthatok, majd mikor már biztos voltam benne, hogy megvan, megpróbáltam pontosan odatenni az öngyújtót. Aztán meggyújtottam. Természetesen nem a kanócot, hanem az ujjamat. De az apró felvillanó lángra Apep felhördült és hallottam, hogy elindult felém. Újra és újra próbálkoztam és mikor valaki – minden kétséget kizárólag a sötétség istene – megragadta a bokámat, végre a gyertya is hajlandó volt meggyulladni.

És bár nem volt nagy fénye, végre láthattam a támadómat, aki a lábamnál fogva végighúzott az asztalon, majd egyik kezével rámarkolt a torkomra. Ijedten kapkodtam levegőért, de minden erőmmel inkább azon voltam, hogy megpróbáljam tőle minél messzebb tartani a kezemben lévő gyertyát.

A következő pillanatban megláttam Sebastiant is belépni a körülöttünk lévő félhomályba. Apep hátára ugrott és erős karját a férfi nyakára szorította, mire az elengedett engem.

De az ellenségünk hirtelen a semmiből húzott elő egy hatalmas, vaskos kardot, amit én biztos nem tudtam volna felemelni és lecsapott. Most Nicken volt a sor, hogy megjelenjen a semmiből és kardjával kivédje az isten felém mért ütését, akinek nagy nehezen sikerült leküzdenie magáról a makacsul belé kapaszkodó Sebatsiant.

A következő pillanatban pedig világosság gyúlt a folyosón.

Meg mertem volna esküdni, hogy az egyik ajtó becsukódott, ahogy az egyik félő szállodalakó visszabújt a rejtekhelyére. Ezek szerint mások is vannak még a hotelben.

- Fuss, fuss, fuss, fuss! – ordította Nick, és ezúttal ő terelt maga előtt, ahogy felrohantunk a tetőre.

Az ég alja már világosodott, de messze volt még a napfelkelte, a menekülésünk kulcsa. Aggódó pillantást vetettem a horizontra, majd a fiúkra. Nick kétségbeesetten kotort elő minden fényforrást, míg Sebastian a nektárt és egy ragtapaszt kapott elő és ugyanúgy lekezelte a kezem, mint a pincében, csak gyorsított eljárásban. Nem hagyta, hogy a nektár felszívódjon, nem tisztította ki a sebet, egyszerűen ráragasztott egy kötést, majd mindketten mentünk a dolgunkra. Én előkotortam minden fegyvert a táskáinkból, minden téglát és vascsövet a tetőről, míg Sebastian biztosította az ajtót, és újra a létrát kezdte zargatni, de az csak nem engedett.

- Minek kellett gyertya, amikor ott volt az öngyújtó? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy az egész akciómnak semmi értelme nem volt.

- Ne most akarj okoskodni Angyalom – szűrte a fogai között idegesen Sebastian.

- Annak nem volt akkora fénye – válaszolt inkább Nick helyette, mire én csak bólintottam.

- Egyáltalán honnan van öngyújtód?

- Nick táskájában találtam – vont vállat Sebastian, majd mind ketten a Hermész-kölyökre meredtünk.

- Nos, eredetileg Mr.D tulajdonát képezte… - motyogta Nick maga elé. – De tudtam, hogy még jól fog jönni!

- Elloptad? – kérdeztem döbbenten. Persze már megszoktam a fiú egyfajta kleptomániáját, amit a származásának köszönhetett és szerintem nagy eséllyel kezeltetni kellene, de az még mindig meglepett, hogy ő ezt ennyire természetesnek veszi.

- Igen – bólintott szinte már büszkén.

- De ugye tudod, hogy ez nagyon nem szép dolog.

- Nem? – kérdezte hatalmas szemekkel rám meredve.

- Nem – csóváltam a fejemet. – Igaz Sebastian?

- Ja – vont vállat a mellettem álló fiú, aki inkább az ajtó figyelésével volt elfoglalva, mint kettőnkkel.

- De… de nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki.

- Nick a lopás rossz dolog és – kezdtem volna a fiú fejmosását, de mellettem Sebastian idegesen felmordult.

- Aletha, majd később játszunk papás-mamásat rendben? – temette az arcát a kezébe. – Most inkább me…

Nem tudta befejezni a mondandóját, mert a következő pillanatban meghallottuk az ajtó zörgését és mindannyian a tetőn lévő raktár mögé rohantunk, és igyekeztünk minél halkabban lihegni.

- Oh, az istenekre, legyünk már túl ezen az egészen – sóhajtotta Sebastian feszülten, és amikor kiugrott a fedezékből, hogy jó Árész-kölyökhöz híven egymaga vegye fel a harcot, és ezzel maga után rántotta Nicket – ezzel együtt engem is, aki megpróbáltam őket visszahúzni -, megjelent a tetőn Apep, felajzottan, dühösen és végtelenül bosszúálló kedvűen. De legnagyobb meglepetésemre egy új résztvevő is a tetőn landolt; jobban mondva nem is egy.

A mérhetetlen fényesség, ami a tetőre érkezett egy kisbuszban öltött testet. Egy magas, fiatal srác ugrott ki belőle, magabiztos léptekkel közlekedett. Tipikusan az a figura volt, akit az ember vagy nagyon utál, vagy nagyon bír; átmenet nincs. Világosbarna haja volt, markáns arcvonalai, vékony, de szikár testalkata, és kék szemei. Tipikus szépfiúnak tűnt.

- Jaj, jó öreg Apóphisz, ugyan már, cimbora – tárta szét a karját, arrogánsan sétálva az árnyak felé, ahol a férfi fészkelt. – Mi a jó édes fenét keresel te itt? Azt hittem visszacuccoltál Egyiptomba. Miért nem maradtál ott, öregbarátom? – kérdezte szánakozva, majd egy intéssel rá irányította az éppen felkelő Nap fényeit.

Apep füstölni, ordítani és szenvedni kezdett, térdre rogyott és magatehetetlenül szenvedve vált eggyé a levegővel. A Nap visszahanyatlott oda, ahol az isten parancsa előtt tartott. Mintha mi se történt volna.

- Már csak ez hiányzott – nyögött fel mellettem Sebastian, akinek az utóbbi néhány óra után joggal nem volt kedve ehhez az egészhez. Egy pillanatig én is visszavágytam a Táborba, ahová az istenek csak ritkán mennek, csak amikor szükséges; mert egyelőre elegem volt mindegyikből.

- Apollón – ismertem rá a Nap menthetetlenül vigyorgó istenére.

BOLDOG MIKULÁST!:)

#OFF - Trailer

SZIASZTOK!

Mint a cím is mutatja, ez még nem rész, de hétfőn azt is igyekszünk hozni, bár még nem tudom, a hét vége hogyan alakul. Mindenesetre a késésre felhívó figyelmeztetést életben tartjuk ;)

Most azonban a trailerünket hoztuk el nektek; Lili ügyeskedte össze. Egyszerűen elengedhetetlennek éreztük, ha már minden blogon van trailer és ezen elven felbuzdulva azt hiszem a közeljövőben egy tervezett könyvborítót is csendben elétek teszünk, mert ez azért már mégsem állapot. 

(Még ha nem is sikerült kifejeznem, szeretném ha éreznétek az ereimben folyó iróniát, mikor ezeket írom.)

Szóval a trailert megnézhetitek, amennyiben a képre kattintotok - bocsi, hogy csak ilyen kis összedobott akármi, de a gifekkel maximum ennyire vagyok képes.

- Fruzsi (- és az éppen a részen dolgozgató, Titeket távolról csókoló Lili)

Hetedik fejezet

SZIASZTOK,

Köszönjük szépen a pipákat és kommenteket, nagyon jól esik, hogy ki csendes szemlélőként, ki visszajáró véleménynyilvánítóként vesz részt a blogunk alakulásában. 

A mostani fejezet - ami az előző köszöntőbeszédből adódóan akár hatodik fejezet part 2 is lehetne -, bár még nincs kész a történet, de személy szerint, azt hiszem az egyik kedvencem. Nem csak azért, mert baromi jól szórakoztunk, amíg készült, hanem mert élvezet volt írni is, és az emberhez akarva és akaratlanul is hozzánőnek a karakterei, megszereti őket. Éppen ezért szeretem én nagyon ezt a részt, és remélem nektek legalább annyira fog tetszeni, mint amennyire én élveztem az írását.

Kellemes olvasást, ne maradjatok szótlanok!:)

Lili&Fruzsi

HETEDIK FEJEZET

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne vágjam pofon ezért a nézésért. Sértett, fölényes és tisztán látszott, hogy szíve szerint a Tartarosznál kétszer rosszabb helyre száműzött volna.

- Sebastian – suttogta halkan Nick, aki szintén észrevette barátja kifejezését, ám az nem enyhített megmerevedett arcizmain. Harc közben védelmező volt, mint a mindenre elszánt kapitány a csapatáért, de amint elmúlt a veszély, azonnal visszaváltozott azzá a barommá, akit a Táborban ismertem meg.

- Tűnjünk innen – rántott a vállára két táskát egyszerre. Nick is felvette a harmadikat, majd a két fiú kezében egy-egy karddal elindultunk kifelé.

Odakint még mindig sötétség és csend honolt, mintha minden, korábban itt lent nyüzsgő vendéget elküldtek volna. Bicegve, fájó combbal, bokával, vállal, fejjel… Lényegében mindenem fájt, mikor megpróbáltunk kijutni az épületből. Sikertelenül.

Az ajtó szörnybiztos atomcsapda volt, esélyünk sem volt kulcs nélkül kijutni onnan, a kulcsot viszont sehol sem találtuk a recepciós pult körül. Így elindultunk hátra, de a hátsó ajtó is be volt zárva.

- És most? Hogy akarsz kijutni? – néztem kihívóan Sebastianra, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam, az időnkét a vállamba nyilalló maró fájdalom miatt.

- Talán itt hagyhatnánk a hercegnőt és a nagy száját csalinak, amíg mi kijutunk ebből az istenverte épületből – sziszegte Nick felé fordulva.

- Sebastian – csóválta helytelenítően a fejét a Hermész-kölyök.

- Azért azt remélem tudod, hogy a „csalit” nem így szokták használni – jegyeztem meg a szememet forgatva.

- Ó tényleg?

- Tényleg – bólintottam, mire úgy tűnt Nick kínjában arcon csapta saját magát és nagyokat sóhajtott.

Már vártam, hogy expedíciónk idegbeteg vezetője mikor ugrik a torkomnak, mikor a másik fiú fáradtan megszólalt.

- És mi lenne, ha felmennénk a tetőre – javasolta. – Onnan kijuthatunk a tűzlétrára.

- Rendben – bólintott Sebastian, majd gúnyosan még hozzátette: – Persze, csak ha Alethának is megfelel.

- Tökéletes – grimaszoltam felé, majd elindultam.

A lifttel a tizenötödik emeletre mentünk, de alaposan körülnéztünk, mielőtt kiléptünk volna a személyszállítóból. A fájdalmaimat igyekeztem megtartani magamnak, ugyanis Nick már így is kész volt idegileg, és valahol azt láttam rajta, hogy azonnal visszaküld a Táborba, és ketten mennek tovább. Összeszorított foggal, erőltetett mosollyal néztem rá vissza, mikor aggódva nézett rám, készen arra, hogy bármikor elkapjon, ha össze találnék esni.

A tizenötödikről már csak egy emeletet kellett volna feljebb grasszálni, de természetesen nem juthattunk ki az épületből, legalábbis nem nehézségek nélkül.

A lépcső a folyosó második oldalán volt, és még nem értük el a közlekedő közepét, mikor a harmadik, s egyben - tudomásom szerint - az utolsó Árnyékember megjelent. A vacsoránál legalábbis csak ennyien voltak. Ez magasabb volt, mint a többi, idősebbnek is tűnt egy pár évvel, és sokkal mérgesebbnek. Két barátját tettük el láb alól, ezért végtelenül dühösnek tűnt, szinte majd fel robbant. Morgott és vicsorgott, toporzékolt, mint egy rossz bika.

Ezúttal Nick ugrott előre, Sebastian és elém, kezében fenyegetően lóbálta az első Árnyékember kardját.

- Takarodj a Tartaroszba, te féreg – hörögte Nick, és szerintem nem is gondolkodott, mikor egy erőteljes nekifutásból a fickóra vetette magát, de az még csak meg sem tántorodott. Megragadta a kardot tartó kezét és a vállát, majd egy már-már könnyed mozdulattal földhöz vágta; Nick feje hangosan csattant a földön, de nem láttam, hogy vérzett volna. Most minden érzelem nélkül pillantott le a mozdulatlanul fekvő fiúra, aki pár lélegzetvételnyi idő után ismét kinyitott a szemét.

- Ozirisz az én pártomon állna – morogta az Árnyékember, ezzel megerősítve az egyiptomi gondolatmenetet, majd még mindig a földhöz szegezve Nicket teljes erejéből kezdte püfölni.

Sebastian azonnal támadásba lendült, tigrisugrással vetette magát egyiptomi barátunk hátára, aki a fiú súlya miatt kibillent egyensúlyából. Mikor végre elengedte Nicket, ő még mindig a földön fekve egy jól irányzott rúgással ékelte a lábát az ellenségünk gyomorszájába.

A férfi most a Sebastian után kapott, aki hátulról fojtogatta, de csak a levegőt sikerült megmarkolnia. Kissé tehetetlennek éreztem magamat, de úgy tűnt elbírnak a fickóval.

Nos, ez nem teljesen volt igaz.

A következő pillanatban, ahogy hátra nyúlt, a támadónknak sikerült megragadnia Sebastian pólóját, lehajolt és könyörtelenül rántotta előre az őt hátba támadó fiút, mire az lehetetlennek tűnő módon átbukfencezett a férfi görnyedt hátán és egyenesen Nickre zuhant, aki így ismét földre került. Az Árnyékember a fájó nyakát kezdte dörzsölgetni az egyik kezével és próbált mély levegőt venni.

Egy hatalmasat rúgott a földön fekvő Sebastian oldalába, aki - hogy nehogy felordítson - fogait összeszorítva nyögött egyet. Majd a férfi újból és újból lendítette a lábát.

Gondolkodás – és fegyver - nélkül nekirohantam a férfinak és az oldalába ütköztem. Teljes erőmből püfölni kezdtem, de az arcára kiülő meglepettségen kívül mást nem sikerült elérnem ezzel. Az Árnyékember ökölbe szorította az egyik kezét és a következő pillanatban éreztem, ahogy éles fájdalom hasított az államba és az orromba, majd szétterjedt az egész arcomon. Hallottam, ahogy a fogaim összekoccannak az ütését követően, és ahogy a vér fémes íze lassan megtölti a számat. Erőtlenül a földre huppantam. A fülem csengett és kellett pár pillanat még a látásom újra kitisztult. Csak egyetlen ütés kellett és én máris a földön voltam. Életemben nem éreztem még magamat ennyire szerencsétlennek. Legszívesebben sírni lett volna kedvem.

Aztán mikor a férfi nekem nem szentelve egy perccel sem több figyelmet, jó erősen rátaposott Sebastian combjára, az elmémben a fájdalom helyét hirtelen átvette a düh.

Fegyvert kerestem, de sehogy nem értem el a saját kardom, ezért addig kúsztam, míg meg nem kaparintottam a Hepest.

- Te rohadék! – üvöltöttem neki, szinte sikoltva. Egy pillanat alatt felpattantam és nekirontottam. Nem tudtam, honnan volt ehhez energiám. A démoni teremtmény a földre zuhant én pedig épp készültem ráugrani.

Már éppen szúrtam volna, egyenesen a pokolfajzat szíve fölött tartottam a kardot, mikor az hirtelen, az utolsó pillanatban maga elé rántotta Sebastiant, mint egy emberi pajzsként használva a fiút. A kard már a pólóján pihent, az utolsó utáni pillanatban állítottam meg a kezem. Sebastian megkönnyebbülten sóhajtott, lehunyt szemekkel mormolt el egy néma hálát az isteneknek, majd engem odébb lökve feltápászkodott. Nick felhúzott, és megragadva a cuccainkat mindhárman futásnak eredtünk. Sebesültek voltunk és fáradtak, véreztünk, bicegtünk, felnyögtünk és izzadtunk. Azt hittük, azzal, hogy a tetőn bezártuk az ajtót nyertünk magunknak egy kis időt.

De a sötétség neki kedvezett, és úgy tűnt mintha az éjszaka szárnyán utazott volna, így mikor még mielőtt elértük volna a tűzlétrát, megjelent az Árnyékember, felettébb mérgesen, és sebesülten. Gőzölgő fekete sár szivárgott belőle, és időnként megbotlott, mintha a fél lábát vágtuk volna le, holott csak valamelyik fiú végighúzta a combján az egyik kardot.

Amikor ránk vetette magát hárman három felé vetettük magunkat, és pechemre éppen engem kapott el a szörnyeteg. Még mielőtt megsebezhettem volna, megragadta a csuklómat, és gonosz vigyorral az arcán elkezdte csavarni. Tartottam, amíg tudtam, de amikor sikítani akartam a fájdalomtól, elejtettem a kardot. Még mielőtt földhöz ért volna, a sötétdémon elkapta, és feltett szándéka volt, hogy azzal metssze el a torkom, de amíg Sebastian a beragadt tűzlétrával küzdött, Nick azzal a csővel kólintotta fejbe szerencsétlen ördögöt, amivel máskor az ajtót támasztottuk volna ki.

Hátraesett, a feje a földön koppant, de ez nem állította meg, föltápászkodott, és ismét ránk vetette magát, egymásnak lökött, és kibillentett minket az egyensúlyunkból, de Nick szemében hirtelen megláttam valamit, és ösztönösen reagáltam a mozdulataira. A fájdalom és kimerültség ellenére is szinkronúszók tehetségével dolgoztunk össze, mintha világ életünkben ezt gyakoroltuk volna.

Ösztönösen mozdultam arra, amerre kellett, és bár a munka javarészt Nickre hárult, próbáltam a keze alá dolgozni. A kard valahogy az Árnyékember kezébe került.

Egy jól irányzott rúgással térdhajlaton rúgtam démoni barátunkat, és ahogy térdre rogyott, Nick már kupán is vágta egy vascsővel. A fickó elterült a földön, de még idejében odébb gurult, mikor bele akartam állítani a kardot, és azzal ki is sodorta a lábam alólam.

- Aletha! – ordította Sebastian, és már csak annyit láttam, hogy rohan felém. Éles fájdalom hasított előbb a térdembe, ahogy térdre rogytam, majd a fejembe, és megéreztem a szörny kezét a tarkómon, ahogy a földhöz vágta.

- Te undorító féreg! – hangzott valahonnan, de túlságosan szédültem ahhoz, hogy felismerjem a hangot, vagy betájoljam az irányát.

- Nick!

- Sebastian, a kard! … Megvagy!

Mire nagy nehezen talpra kecmeregtem, már csak a Sötétszörny mellkasából kiálló kardot láttam, s ahogy egy pillanatra is elengedtem magam, és nem küzdöttem teljes erőmmel az összeesés és elájulás ellen, eszméletlenül rogytam össze, ahogy a sötétség kellemesen érzéketlenül burkolt be.

Amikor magamhoz tértem, először csak a hideg, és fájdalmasan göcsörtös padlót fogtam fel, amin feküdtem. A fejem alatt alighanem egy összegöngyölt pulóver volt, a vállamon pedig valami kötést találtam. A pólóm vállát széttépték, hogy elláthassák a sebem, bár már azt sem bántam volna, ha teljesen leszedik rólam. Tiszta vér volt és sár és szakadás.

A fájdalom és elemi fáradtság úgy söpört végig rajtam, mint árvíz a városon, kedvem lett volna felordítani, de csak egy elkínzott nyögésre futotta.

A hátamra fordultam; a puffanás hangos volt, és egy nagy adag por szállt föl mellettem, mire szárazon és fájdalmasan kezdtem köhögni. A testem minden porcikája fájt, sajgott, mintha tűzben aludtam volna.

- Áh, lám-lám, csak nem felébredtél, Csipkerózsika? – Sebastian mélyen dörmögő hangja halk volt, és szarkasztikus, de mintha ő sem lett volna teljesen jól. Oldalra nézve ott találtam őt, ahogy egy felfordított vödrön kuporogva, kezében a Hepesszel. Csúnya karcolások borították az arcát, a pólója azonban tiszta volt. A kezén egy fehér kötés díszelgett, amin néhány vérpöttyöt véltem felfedezni, de a sötétben nem lehettem benne biztos.

- Mi lenne, ha egyszer az életben nem lennél seggfej? – javasoltam, miközben meg-megránduló arccal ülésbe tornáztam magam.

Végignéztem magamon; a pólóm fele szétszaggatva, az ujja mellettem hevert a padlón. Egy fehér kötés a vállamat fedte, ahová korábban a Hepes ékelődött. A lábamon zúzódásokat találtam, a nadrágom pár helyen elszakadt, és mindenem koszos volt.

Mintha fát hasogattak volna a fejemen.

A félhomályban nem sokat láttam. Úgy tűnt, éppen Sebastian volt a soros az őrködésben. Nick mellettem hortyogott, és csak a kezét tette az arca alá, hogy a durva betonpadló ne sebezze fel. Tele volt horzsolásokkal, kötésekkel, de már ő is átöltözött, és édesdeden horkolt, mintha a saját ágyában feküdt volna otthon, biztonságban.

Valószínűleg a pincébe hoztak miután elájultam, hogy itt várjuk meg, míg a múzsák hazatérnek és megmagyarázzák ezt az egész őrületet.

- Nem is harcoltál olyan rosszul, mint hittem, hogy fogsz – jegyezte meg hirtelen Sebastian, épp mikor megkérdeztem volna, mennyi az idő. Ahogy én számoltam tizenegy és éjfél között ájulhattam el.

- Köszönöm… Azt hiszem – jegyeztem meg, majd megdörzsöltem a homlokom. Nagyon tudtam volna értékelni egy aszpirint.

- De ha lehet, az út további részén kímélj meg az ötleteidtől – tette hozzá ismét sötéten. Már megint azon fortyogott, hogy az én ötletem volt, hogy maradjunk az éjszakára.

- Emlékeztetnélek, hogy te nem méltóztattál figyelni, mikor közöltem, hogy valamit tettek az italomba – forgattam a szemem. Fájt, ahogy felálltam, és még rosszabb volt megtenni azt a pár lépést a táskámig, de át akartam öltözni. – Mennyi az idő? – kérdeztem, mielőtt válaszolhatott volna.

- Olyan kettő körül lehet.

A táskámból előtúrtam egy új pólót, és Sebastiannak hátat fordítva, a szoba másik végében elkezdtem átöltözni, de a fájós vállammal, amit alig tudtam mozgatni, nehézkesen ment, és felettébb kellemetlenül. Az egyik kedvenc ujjatlan felsőmet vettem fel, így nem bántotta a sebem a felső; majd hozzávettem egy nyúlékony, de testhez simuló fekete nadrágot.

- Élsz még? – szólt hátra Sebastian, mikor harmadszor estem neki a falnak, amíg a nadrágom cseréltem.

- Többé-kevésbé – nyekegtem. Visszafeküdtem a földre, a fejem a táskámra fektettem, de képtelen voltam elaludni.

Sebastian meg csak ült ott, csendesen forgatta a kezében újonnan szerzett fegyverét, és felmerült bennem, hogy megkérdezem, honnan ismerte a Hepest.

Vékony volt, és izmos. Az állán már most látható volt némi apró borosta, pedig csak előző reggel indultunk el a Táborból. A szeme alatt hatalmas karikák húzódtak, az állán, és a járomcsontján zúzódások húzódtak végig, fehér bőrét csúnya vörös foltokkal borítva. Más körülmények között imádtam volna, egy normális gimiben talán még össze is jöttünk volna. De seggfejtóni kisugárzása kiábrándított, mint egy hidegzuhany.

- Az arcodon lévő sebeket kezeltétek? – kérdeztem halkan. Nickre villant a szemem, mikor hatalmasat sóhajtva a másik oldalára fordult.

- Nem. Csak horzsolások. Egy kis nektár vagy ambrózia és elmúlnak – vont vállat, és úgy tűnt ennyivel le is tudta a beszélgetést.

- Átvérzett a sebed – közölte, majd odasétált hozzám, és a kezét nyújtva felhúzott a földről. – Ülj le – intett a vödörre, amin korábban még ő ült. A sötétben nem láttam mit csinált, a táskájában pakolászott, legalábbis a hangokból ítélve. Valamit útközben felvett az egyik polcról, majd letérdelt elém, és szigorúan a sebemre szegezett merev tekintettel letépte a kötést, és eldobta.

Gyakorlott mozdulatokkal nyúlt bele a nektáros dobozba, és vékonyan, nagyon vékonyan bekente a seb szélét; mintha piszkos horzsolást tisztított volna alkohollal, de inkább összeszorított állkapoccsal tűrtem.

Kínos csend telepedett ránk, és világ életemben utáltam csendben kuporogni, ha nem éreztem jól magam. Ilyenkor mindig kényszeresen kezdtem beszélni, össze-vissza gondolkodás nélkül, értelmetlen dolgokat.

- Úgy látom, ez már nagyon megy – jegyeztem meg abban a reményben, hogy hajlandó valamiféle beszélgetésbe elegyedni.

- A Táborban meg kellett tanulnom, hogy hogyan lássam el a saját sebeim – felelte tömören, majd várt pár percet, hogy a nektárt beigya a bőröm. De amíg várakozott, ugyanolyan közel, tőlem pár centire guggolt, a térdére támaszkodva meredt maga elé, és az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a keze ügyébe helyezte a Hepest.

- Tudod, apám katonaorvos – közöltem.

- És?

- Bocsánat, csak beszédkényszerem van – dörzsöltem meg a homlokom, elfojtva egy kényszeredett kuncogást.

- Bazdmeg – mormolta, de meg mertem volna esküdni, hogy megrándult a szája széle.

- De tekintettel arra, hogy egy elég fájdalmas sebbel babrálsz – fojtattam, mikor valóban elkezdte tisztítgatni a sebem, nektár nélkül -, és hogy milyen kiszámíthatatlan állapotban vagy, inkább befogom – húztam el a szám, egy kicsit félve a reakciójától.

- Nem kell – legyintett, ledobva a dobozt a földre. – Mondd nyugodtan, hátha kidőlsz utána.

- Oh, hű – nyögtem elkerekedett szemmel, és amennyire tudtam, szemügyre vettem az arcát a félhomályban. Markáns arcél, mélybarna szemei a sötétben fekete bogaraknak tűntek. A járomcsontja hangsúlyos volt, az arca kissé beesett, de nem betegesen, éppen csak a vékonyságát hangsúlyozta, na meg az izmait. – Nem gondoltam, hogy hagyod, hogy össze vissza szövegeljek neked. Illetve… Valami olyasmit vártam, hogy agyonvágsz egy csatabárddal, vagy ilyesmi.

- Csatabárddal?

- Mert te olyan harcos, „üsd-vágd-nemapád” típus vagy, meg egyébként is a háború istenének fia vagy. Elvégre, ki a franc ismerne fel egy Hepest, amiről senki más nem hallott egyébként – magyaráztam, és úgy láttam, megleptem azzal, hogy ennyire magyarázni kezdtem, ilyen közvetlenül, bármiféle sértés nélkül. – Mondjuk ez most éppen kapóra jön – tettem hozzá gyorsan. Sebastian csak gyakorlott mozdulatokkal, anélkül, hogy fájdalmat okozna újabb kötést tett a vállamra.

Egy perc csend után folytattam.

- Bár egy zuhany is elég jól jönne. Ne érts félre, nem cserélnélek le egy zuhanyra, főleg mert az nem tudná ellátni a sebemet, amibe csoda, hogy nem haltam bele ott helyben – nevettem fel kínosan. Aktaión óráinak alapja az volt, hogy mindig védekezz, én pedig nem védtem magam, nem eléggé, nem úgy, ahogy tanították.

- Köszönöm… Azt hiszem – felelte, és ezúttal biztos voltam benne, hogy elmosolyodott.

- Hát igazán nincs mit. Bár egy doboz pizzáért már lehet hogy elcserélnélek.

- Egy doboz pizzáért? – kérdezett vissza kíváncsian, mintha egy gyerekhez beszélt volna, aki csak mondta a magáét.

- Egy jó nagy pizzáért – bólintottam. – Lehetőleg sonkásért.

- Ja, hát úgy mindjárt más. – Sebastian közben az utolsó ragtapaszt is a vállamhoz simította, majd odasétált Nickhez, és ellenőrizte, hogy az ő sebeit át kell-e kötnie, de nem talált komolyabb sebet, így ráterítette a pulóverét. Gondoskodó, testvéries mozdulatokkal ugrált körülötte.

- Nem fáj a fejed? – kérdezte fejcsóválva, majd visszalépve hozzám, a csuklója belső oldalát a homlokomhoz érintette.

- Egy kicsit sajog, de miért?

- Lehet, hogy agyrázkódásod van – felelte, szemeivel az arcomat tanulmányozva.

- Remélem nincs – szörnyülködtem. – Bár ki tudja. Nem vagyok orvos. Apa mindig azt akarta, hogy az legyek, de nekem semmi kedvem harminc éves koromig tanulni, rezidenskedni, satöbbi. Kiskoromban, ha megkérdezték, hogy mi akarok lenni, mindig azt mondtam, hogy láthatatlan. Az olyan menő, nem? – vigyorogtam, és nosztalgikusan gondoltam vissza a tíz éves korom körülre, amikor minden álmom az volt, hogy láthatatlanul rohangálhassak ide-oda a lakásban és a városban. – Fürödhetnék a szökőkútban, és egy rendőr se ráncigálna ki onnan.

- Tényleg klassz – vigyorgott Sebastian, és nem velem, hanem rajtam, de nem bántam.

- Ez volt az én nagy álmom – sóhajtottam. – Aztán rájöttem, hogy maximum akkor lehetnék láthatatlan, ha egy vak rám néz. De ez túl morbid gondolat.

Sebastian halkan ugyan, de határozottan nevetésben tört ki. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha barátok is lehetnénk, alapvető ellenségeskedéseink ellenére is.

- És te? – kérdeztem, mikor a beszélgetés elülepedett.

- Mi van velem?

- Te mit terveztél? A jövődre nézve. – Olyan furán nézett rám, mintha lehetetlent kérdeztem volna.

- Az igazság az, hogy semmit – ismerte be, és mellém húzva egy másik vödröt, leült mellém. A térdére támaszkodva nézett, tekintetét az enyémbe fúrta, és volt valami fura az arcán, amitől úgy éreztem eljött a pillanat, amikor megnyílik a páncélja, még ha csak egy egészen picikét is.

- Semmit?

- Tudom, hogy szánalmas – nevette el magát kellemetlenül. – Itt ülök, tizenkilenc évesen, és nincs semmilyen elképzelésem. – A tenyerébe temette az arcát, majd a hajába túrt, amitől az egyébként is szétesett frizuráját teljesen összeborzolta. – Nem értek semmihez, szóval…

- Ez biztos nem igaz – vágtam közbe.

- Tényleg? Mesélj, mihez értek?

- Nem ismerlek túl régóta, vagy túl behatóan, de elég mesterien rugdosol szét seggeket – bólintottam elismerően. – És tekintélyes szintre emelted a fenyegető „kibelezlek egy kanállal” nézésedet, minden elismerésem, egyébként.

- Jó, akkor ha már olyan sokat tudsz, mondd meg nekem őszintén, mire megyek ezzel – tárta szét a karját, és egy pillanatra megláttam benne azt a kétségbeesett kisfiút, aki úgy érezte, itt állt a világ közepén, tök egyedül. – Még Nicknek is van egy álma, hogy éttermet nyit, valahol vidéken.

- Akkor majd dolgozunk nála – nevettem, tekintve, hogy egyikünknek sem voltak használható tervei.

- Te túl okos vagy ahhoz, hogy étteremben dolgozz – csóválta a fejét, és suttogott, olyan halkan, amilyen halkan csak a mélyről jövő igazat szabad mondani.

- És mi van, ha ez az, amit csinálni akarok?

- Akkor megtiltom.

Még elmosolyodni sem volt időm, mert az ajtó azonnal berobbant, és vele együtt jött a következő kihívás, ami ellen nem volt fegyverünk.